JAPÁN Kínai és Kóreai írásjegyek

A kínai kalligráfia tulajdonképpen a kínai írás (illetve japánban és koreában a kínai írásjegyek) hagyományos módon, ecsettel és tussal, papírra történő leírása. Ezen túlmenően egy intuitív művészet is, a szabályokon túlmenő alkotás is. A tanulás során azonban bizonyos dolgok megértése, összefüggések átlátása nagyon hasznos. Ilyen módon a kínai írásrendszer megértéséhez célszerű ismerni a kínai nyelv logikáját is.

A kínai nyelv az úgynevezett "izoláló" nyelvek közé tartozik, azaz benne minden szó egy szótagú, és a szavak (szótagok) alakja változatla. Nincs benne toldalékolás, sem kötött szófaj. Hogy a mondatban egy szó tárgyként vagy melléknévként vagy egyéb szófajként van-e jelen, kizárólag a mondatban elfoglalt helye és a szövegkörnyezet határozza meg. A kínaiban az egyszerű, kiejtett (és kiejthető) szótagok száma csak mintegy 350-400, ezért nagyon sok az azonos alakú szó. Például azonos módon (azonos hangsúllyal ejtett) "ji" kiejtésű szóból van körülbelül 20, és ezek semmilyen jelentésbeli kapcsolatban nem állnak egymással. Önmagában kiejtve a ji így jelenthet csirkét, asztalkát, ökörszarvat, éhséget, ütlegelést stb. Ezeknek az eltérő jelentésű jiknek mind mind van saját írásjegye, viszont a beszédben teljesen azonosak.
Emiatt a kínai élő nyelvben nagyon gyakran összetételeket használnak, amelyek két-három vagy több szótagból állnak. Például az "alap" jelentésű jit kombinálják az "alapkő, talapzat" jelentésű chu szótaggal, és ezt a jichu kiejtésű fogalmat használják, melynek jelentése így "alap, alapozás". Ez a megértést nagyban fokozza, mivel jichu kiejtésű szóösszetétel már nemigen van mégegy.
További finomítása a kínai nyelvnek, valamint a nyelvtanulók rémálma, hogy minden létező szótag kiejthető ötféleképpen. Ezeket hagsúlyoknak vagy tónusoknak nevezik. Tulajdonképpen a szótagok dallam. Ez lehet magas, emelkedő, eső-emelkedő, eső és könnyű hangsúly. Ezek pontosan azt jelentik, amit a nevük mond: az eső-emelkedő hangsúllyal kiejtett szótagot középmagas hangon kezdjük kiejteni, majd gyorsan mélyebbre váltjuk, végül a szótag végére felemeljük. Mindezt persze egyetlen pillanat alatt. Az egyszótagos, egyszerű szavaknak a tónusa kötött, azaz például a "kender" jelentésű ma szótagot mindig emelkedő, azaz kettes hangsúllyal kell kiejteni. Átírásban ezt ékezettel vagy számmal jelöljük: má vagy ma². A könnyű hangsúly azt jelenti, hogy a szónak nincs külön dallama, csak röviden, nyomaték nélkül kell kiejteni.
A váltakozó hangsúlyoknak köszönhetően a kínai nyelv rendkívül dallamos, szinte éneknek hat.

A kínai írás fogalomjelölő írás. Egy írásjegy egy tárgyat vagy fogalmat jelöl. Ezek lehetnek egészen konkrét dolgok, például egy fafajta, egy tárgy, vagy lehet egészen nehezen körülírható fogalom, mint például egy hangulat, vagy egy érzelem.
Az írásjegyek eredetetileg piktogramok, kis ábrácskák voltak, amelyeket csontba, puha kőbe karcoltak és önmagukban is felismerhetőek voltak.

Az ábrán a bal oldali oszlopban néhány írásjegy eredeti, képírásszerű formája látható, az ábra jobb oldali oszlopában pedig a mai, ecsettel leírt forma látható. Ezek a hegyes eszközzel karcolt írásjegyek először jóslásra használt csontokon fordultak elő az i.e. XIV század körül. Később elkezdték leegyszerüsíteni a mindennapi használatnak megfelelően. Ilyen, egyszerüsödő írásjegyek vannak a táblázat középső oszlopában.

Ezt az írásformát nevezik pecsétírásnak a kalligráfia történetévell foglalkozók.

Ezek a képpel kifejezhető írásjegyek nem tették lehetővé a bonyolultabb dolgok kifejezését, és a nyelv élete, változása miatt szükséges lett új írásjegyek alkotása. Mint a nyelv leírásánál már említettem, a kínaiban nagyon sok az egyszerű, azonos alakú szó. Az új írásjegyek alkotását többek között ez is segítette, ugyanis a régi írásjegyek ismert hangzását fel lehetett használni új írásjegyek alkotására. Ha például volt egy hua kiejtésű írásjegy, és a nyelvben kialakult egy másik, hua ejtésű szó, akkor a leírására szolgáló írásjegyet a következőképpen hozták létre:
Vettek egy egyszerű jegyet, ami az új írásjegy jelentésére utalt, és vettek egyet, aminek a kiejtése hasonló vagy azonos az újéval, és a kettőt egyszerűen összekombinálták egyetlen új
írásjeggyé. Így létre tudtak hozni számtalan új írásjegyet és egészen sokféle jelentésbeli árnyalat kifejezése is lehetővé vált. Némely írásjegy megalkotására még ez a módszer sem volt elég, azért előfordul, hogy az újonnan alkotandó írásjegyet egy jelentésre utaló rész mellett egy már eleve több részből álló írásjegy kombinálásával hoznak létre. Ekkor a kombinációban felhasznál kombináció jelentése természetesen elvész és csak a
kiejtésre utal.

Az írásjegyeket és változataikat, amelyeket az egyszerű kombinációkat alkotják gyököknek nevezzük. A hagyomány szerint 214 féle gyök építi fel a kínai írásjegyeket, a valóságban azonban ez a szám jóval nagyobb, ám az összetettebb gyököket is szét lehet bontani egyszerűbb részekre, és ennek az egyszerűsítésnek az eredménye a 214 hagyományos gyök. Egy gyöknek az írásjegyen, vagy írásjegyrészleten belül kötött helye van. Pl. a két ábrán látható a "növény" jelentésű gyök. Ez mindig az írásjegyrészlet tetején helyezkedik el. Hagyományos neve is ebből ered "fűkoszorú" vagy "fűkorona", mivelhogy "megkoronázza" az írásjegyeket.

Egy másik lehetséges mód az írásjegyek alkotására, amikor két gyököt csak a jelentésük alapján kombinálnak egybe, és az újonnan létrehozott írásjegy hangzása sem az egyik sem a másik gyök kiejtését nem követi. Így jön létre a nap és a hold gyökjéből a "világosság" jelentésű új írásjegy.

Ha egy-egy kifejezni kívánt tárgy mennyiségi jellegében tér el egymástól, akkor a jelentésre utalhat az azonos gyökök száma. Egy fa, az "fa". Két fa az "liget", három fa egy "erdő".
Új írásjegyeket ezeken a módokon hoztak létre nem csak a kínaiak, hanem a japánok is annak ellenére, hogy ők csupán "kölcsönvették" a kínaiaktól az írásrendszerüket, mivel saját írással kb. i.sz.700-800-ig nem rendelkeztek.

Kínában írás jóval azelőtt létrejött, hogy a környező népek birtokában bármiféle írás lett volna. Így kézenfekvő volt, hogy ezen területek lakói a kínai írásjegyeket használják saját fogalmaik leírására. Ez azért volt lehetséges, mert a kínai írás írásjegyei önmagukban hordozzák a jelentésüket, az nem változik. Ezért ha valaki ismeri az írásjegyek jelentéseit, akkor a kínai nyelv ismerete nélkül is tájékozódhat egy irat tartalmáról (Természetesen a finom árnyalt jelentések megértéséhez szükség van a nyelv ismeretére is.)

A kínai írást, vagy egyes elemeit átvette többek között Korea és Vietnam is, majd Korea közvetítésével Japán is. Ma már mindezen népeknek saját írásuk van, és abban a korban, amikor még kizárólagosan használták a kínai írást, akkor is a saját nyelvük adottságaihoz igazították. Korea és Japán nyelve szerkezetileg is eltér a Kínaitól, ugyanis ezek toldalékoló nyelvek, azaz az egyes szavak alakja változik a jelentéstől függően, és ezt egy statikus fogalomjelölő írás nem képes teljesen visszaadni. Egy egy írásjegy formája nem változik a jelentéssel.

Japánban először azt a módszert alkalmazták, hogy a kínai írásnak csak a kínában használatos kiejtését vették figyelembe, az írásjegyek jelentését nem. Így mintegy szótagírásként használták a kínai írásjegyeket.
Pl.: (ku) és (ni) együtt leírva , azaz "kuni", ami japánul azt jelenti "ország". Ezen két írásjegy egyike sem jelent semmit, ami országnak volna fordítható, pusztán "a kiejtésüket érik".
Ez természetesen erősen korlátozta a kínával történő tudás- és információcserét, hiszen egy kínaiul értő számára a jelentésüktől függetlenül egymásután írt írásjegyek összessége csupán értelmetlen zagyvalék lehetett.
Ezzel szinte egyidőben kezdték el használni a kínai írásjegyeket pont az ellenkező módon, pusztán a jelentésük szerint. Azaz nem vették figyelembe, hogyan ejtik a kínaiak az adott szót, hanem a leírt írásjegyet a japán szóval olvasták, amit az jelent. Pl.: = kuni (ország), amely írásjegy tényleg országot jelent, ám eredeti kínai kiejtése "guo". A mai nyelvben általában az önálló, egy írásjegyből álló szavakat a japán olvasatuk ("kun-yomi") szerint olvassák, míg a több írásjegyből álló összetételeket a kínaiból átvett ("on-yomi") olvasat szerint, ám mindkét esetben a saját jelentésükkel szerepelnek az írásjegyek.

Ezután fokozatosan kialakult egymástól majdnem függetlenül két írásforma is, melyekkel a japán nyelben előforduló szótagokat írták le. Ezek az írásjegyek nem hordoznak jelentést, pusztán egy kiejtett szótagot.
Egyik ilyen forma a hiragana. Ez a nők körében alakult ki, mivel ők a szigoró férfijogú Japánban nem tanulhatták a klasszikus műveltséget jelentő kínai írást. Ezért hívták régebben a hiraganát úgy is, hogy "onna-de", azaz "női-kéz". Ezeknek az írásjegyeknek a formája kecses, gömbölyded, legfeljebb négy ecsetvonással leírhatók. Formájuk a kínai írásjegyek erősen leegyszerűsített képe. Manapság hivatalosan a hiraganával írják le a japán eredetű szavakat, a japán eredtű szavak végződéseit és toldalékait és a neveket átírásban.

A másik szótagírás, amely Japánban a kínai írásból kifejlődött, a katakana. Ezt buddhista szerzetesek alakították ki, akik ezzel fűztek megjegyzéseket a buddhista szent iratokhoz, illetve így jegyzeteltek a tanulmányaik során. Ennek kialakítása eltér a hiraganáétól, itt ugyanis a kínai írásjegyeknek csak kisebb-nagyobb részleteit vették és alakították át szótagjelekké, nem a teljes írásjegyeket. Ma a katakanát az idegen eredetű szavak és a tudományos fogalmak leírására használják.

Mindkét japán szótagírás 46-46 jegyből áll és ezen írásjegyek mindegyike 1-4 ecsetvonásból áll. (Az ecsetvonások a kínai írás formai alapegységei. Ezekről bővebb információ az Eszközök oldalon olvasható, az ecsetről szóló résznél)

Ma Japánban egymás mellett használják ezt a három írásformát, a hiraganát, a katakanát és a japánul kanjinak (="kínai [Han dinasztiabeli] írásjegy") nevezett kínai írásjegyeket, melyekből ma hivatalosan 1984 db van használatban. Ezek formailag, egyes koreában használatos és onnan átvett írásjegyhez hasonlóan egyszerűsítve vannak a megfelelő klasszikus kínai jelekhez képest. Ezeknek a használata az évszázadok alatt azonban többé kevésbe megváltozott. Gyakran alapvető szavakra nem ugyanazokat az írásjegyeket használják, és ugyanazok az írásjegyek hatalmas árnyalatokban különböző jelentést hordoznak. Pl. a kínai "én" jelentésű ("wo") írásjegy a japán nyelvben kifejezetten erős, már-már erőszakos és önös indíttatás, ego kifejezésére szolgál, míg a japánban mindennaposan "én"-ként használt írásjegy ("watashi") jelentése kínában sokkal rejtetteb, "privát, titkos, magánjellegű".

A koreai nyelv a japánnal rokon, nyelvtana is ahhoz hasonló, azonban szókészletének a japánénál nagyobb része, mintegy 70%-a a kínaiból ered. Emiatt ott a kínai írásjegyek használata sokkal tovább volt egyeduralkodó. Japánhoz hasonlóan itt is történtek próbálkozások arra vonatkozóan, hogy a kínai írásjegyekkel a koreai nyelvet leírják, azonban az áttörést a saját írás felé Sejong (e: szedzsong) király tette meg az i.sz.1400-as években, aki bevezetett egy teljesen új hangjelölő írást.
A saját hangírás bevezetésének fő oka inkább az írás, az írott kultúra eljuttatása volt a szélesebb néprétegekhez. A mai koreai írásrendszert hangeulnak nevezzük, vagy régi elnevezéssel "gukmeun"-nak (e. kb. gukmun), melynek jelentése "nemzeti írás". A hangeul alapvetően eltér a japán szótagírásoktól, ugyanis ez valódi hangírás. 14 mássalhangzó és 10 magánhangzó alkotja, és ezek kombinációiból alakítják ki a szavakat (illetve tkp. szótagokat,
melyek itt, mint a kínaiban önálló egységek). Így a hangeullal tulajdonképpen bármilyen szó leírható, bár a mássalhangzók és magánhagzók a koreai nyelv sajátságaihoz igazodnak és nem mindig egyeznek meg a latin betűs átírás által számunkra reprezentált hangokkal.
A hangeulnak ezenkívül vannak szabályai arra nézve, hogy egy ilyen (négyzetbe írható) szó milyen hangokkal kezdődhet és végződhet. Az ábrán a magánhangzók üresek, a mássalhangzók szürkével vannak jelölve, míg a kész (egybeírt) szótagok kékkel. Tehát végeredményben a leírható szavak száma véges, ám hatalmas.

A koreai nyelv számára a kínai írás megmaradt a klasszikus műveltség eszközének, és manapság egyre inkább háttérba szorul a használata. Koeaiul, csakúgy mint a japán (kanji) nyelvben és magában a kínaiban (hanzi) is, a mai írásjegyeket a kínai Han dinasztiához kötik, és így hanja (e:handzsa) néven említik. A klasszikus irodalomhoz való kötődése miatt a koreai írásokban tulnyomórészt megmaradtak a kínai írásjegyek hagyományos, klasszikus alakjai. Ha néha egyszerüsített írásjegyeket használtak, azok a japán stílusú egyszerüsítések, akik ezeket pont a koreaiaktól vették át.

Végül egy manapság kevéssé ismert tény, hogy Vietnam is sokáig a kínai írásjegyeket használta a nyelv leírására. Ez számukra annál előnyösebb volt, mivel a koreai és japán nyelvekkel ellentétben a vietnami nyelv szerkezete a kínaival rokon, azaz a szavakat nem toldalékolják, hanem azok alakja és hangzása a szövegen belül változatlan. Így nagyon sok írásjegyet változatlan alakban használták. A két nyelv rokonsága folytán sokszor ezeknek a szavaknak a hangzása is szinte azonos volt. Előfordult azonban, hogy a két hangzás egyátalán nem esett egybe. Emiatt vált szükségessé, hogy a vietnami nyelv kiejtéséhez igazodva új írásjegyeket alkossanak. Ez a kínai írásjegyek alkotásánál már megismerthez hasonló módon történt, azaz vettek egy írásjegyet, amelyik a megfelelő jelentést hordozta, és egy másikat, amelyiknek a kiejtése azonos, vagy hasonló volt a vietnami nyelv megfelelő szavának kiejtésével. Ezt a két írásjegyet aztán összekombinálták egyetlen új írásjegybe, mint két gyököt. A kínaban a kiejtést jelölő része az írásjegynek lehet összetett és a jelentésre utaló gyök mindig egyszerű, hagyományos gyök, ami csak mintegy utal arra a jelentéskörre, amit az írásjegy jelent.
Ezzel szemben a vietnami új írásjegyeknél az egyik rész a pontos jelentést adja (nem csak utal rá), a másik pedig a kiejtést hordozza és mind a két rész egy-egy konkrét kínai írásjegynek felel meg és mindkét rész általában több gyökből áll. Például:
vietnami nyelvben a 3 kiejtése "ba", míg a kínaiban "san". Ezért az új írásjegy a következőképpen jön létre: egy "ba" kiejtésű kínai írásjegyet kombinálnak a "három" jelentésűvel. Az új írásjegynek csak a vietnami nyelvben van jelentése. Kiejtése "ba", jelentése "három". Egy másik esetben a jelentést a "négy" jelentésű írásjegy adja, mely a kínaiban "sí" kiejtésű. A vietnami nyelben a négy kiejtése "bon", ezért a kiejtést adó része az írásjegynek a kínai "ben" írásjegy (valódi kiejtése kb.:"bön", jelentését itt nem vették figyelembe). A vietnami írásnak ezt a rendszerét, amely saját alkotású írásjegyeket is tartalmaz Chu-nom nak nevezik, és ma már nem használatos. Helyét egy sajátos ékezetrendszerrel ellátott latin betűs írás vette át.

Egyszerüsítések a kínai írásban

A kínai írásjegyek között rendkívül bonyolultak is előfordulnak. Némely írásjegy akár 6-7 gyökből is állhat, illetve a leírása 30-40 ecsetvonást is igényelhet. Ez az olvasást számottevően nem nehezíti meg, mivel a szem számára - ha egyszer megtanulta - majdnem mindegy, hogy egy írásjegy 2 vagy 20 vonásból áll. Nehézséget jelent viszont az írásban. Ezért az írástudók, költők, tudósok a kézírásban rendszeresen használtak egyszerüsítéseket, amelyek az adott írásjegyet kevesebb vonással leírhatóvá tették. Később ezek az egyszerüsítések egyes írásjegyek esetén meg is merevedhettek és mindennapivá is válhattak.
Sok ilyen egyszerüsített írásjegyet használnak japánban. A Kínai Népköztársaságban a kulturális forradalom keretében 1950-es évektől kezdve bevezették az egyszerüsített írásjegyek használatát. Ezek egy része csak kis mértékben, vagy egyátalán nem tér el a hagyományos formától, másik része viszont erősen le van egyszerüsítve. Ez többnyire függ az írásjegy gyakoriságától is. A nagyon gyakran használt írásjegyek és a nagyon bonyolult gyökök közül többet egyszerüsítettek, mint a ritkán használtak közül.
Az egyszerüsítések módja általában már régebbről is ismert volt valamelyik költő, tudós vagy hivatalnok kézírásos örökségéből. Egy része viszont számomra kissé erőltetettnek tűnik, ugyanis előfordul, hogy az egyszerűsített írásjegy mindössze egy vonással kevesebbet tartalmaz, mint az eredeti forma, viszont a jellege megváltozik.

Az egyszerüsítés néha az egész írásjegyet érinti (1.ábra). Néha az írásjegynek csak egy gyökét változtatták meg, a többi része érintetlen maradt (2.ábra). Általában az azonos gyököket minden azt tartalmazó írásjegyben azonos módon változtatták meg, néha azonban előfordul, hogy az egyik, gyakrabban használt írásjegyben egy részt egyszerűsítettek, míg egy másik írásjegy ugyanolyan részét érintetlenül hagyták (4.ábra). Végül előfordul olyan eset is, hogy egy írásjegy egyszerűsített formája azonos egy már létező másik írásjeggyel, így annak ezután gyakorlatilag több jelentése lett.

A kínai és japán egyszerűsítések nagyon sok esetben nem azonos módon történtek. Sőt, ezeken kívül gyakran használatban vannak nem hivatalos, kézírásban kialakult egyszerűsítések, nem megszokott formák is. Erre mutat néhány példát a következő ábra. (A képen látható írásjegyek jelentése A:"zen, chan" (meditáció), B:"kép", C:"kapu", D:"sárkány")

Az egyszerűsítések nagy lehetőségeket adnak a kalligráfiának, mivel kevesebb ecsetvonással, gyorsabban leírhatók az ilyen írásjegyek.
Kínai nyelvet beszélő országok közül csak a térképen csak Kínaként szereplő Kínai Népköztársaságban használnak egyszerűsített írásjegyeket.  Taiwanon, Hongkongban, valamint Indonéziában és Szingapúrban, ahol jelentős a kínai lakosság mértéke, a klasszikus formájukban írják az írásjegyeket.