A japánok többsége nem hisz egyetlen egységes vallásban. Sok ember – elsősorban a fiatal korosztály – szembehelyezkedik a vallásokkal, ennek oka a tudomány nagyfokú fejlődésében rejlik. A II. világháború alatt a japánok sintóisták voltak és elutasítottak minden más vallást. Manapság nem meglepő, ha egy japán, miután leteszi iskolai vizsgáit, elmegy egy sinto szentélybe imádkozni. Ugyanaz az ember egy keresztény templomban köthet házasságot és buddhista temetésben részesülhet.
Buddhizmus
Shakyamuni Buddha
A buddhizmus megalapítója Gautama Sziddharta herceg, a harcosok kasztjából (Buddha megvilágosodottat jelent) i. e. 560-480 között élt. Csodás körülmények között született, kiváló nevelést kapott, azonban megrázó élményt jelentett számára harmincéves kora körül az a felismerés, hogy a betegség, a szenvedés és a halál mindenki osztályrésze. Ezért elhagyta családját, lemondott a gazdagságról, és hét évig önsanyargató életet élt. Egy éjszakai elmélkedése alatt döbbent rá arra, hogy a szenvedés a tudatlanságból fakad, és úgy lehet megszüntetni, ha felismerjük, hogy a szenvedés a függőségből, a vágyak pedig a tudatlanságból. Az, aki tud, képes megszabadulni a függőségtől, és így eléri a a nirvánát. Ettől kezdve hátralévő életét tanítással töltötte. Az ú.n. jobboldali út a függőség kioltását a vágyak kioltásával akarja megvalósítani, az ú.n. baloldali, tantrikus út, megengedi a vágyakat, amennyiben a függőséget el lehet kerülni tudással (ld. Epstein, 2005).
A buddha nem isten, nem is egy isten földi megtestesülése, hanem ember, aki ki van téve a betegségeknek, megöregedésnek, s akinek az élete szintén halállal végződik. De megkülönbözteti a többi embertől, hogy minden szenvedélyt és elvakultságot legyőzött, s így csodálatos erők működnek benne. A mágikus képességek többsége akkor jelentkezik, amikor a kiválasztott ember eléri a teljes megvilágosodást, és ezzel Buddhává, megvilágosulttá válik. A szent iratok szerint Gautamát több Buddha előzte meg és fogja még követni.
Gautama tanairól egyetlen sor írás sem maradt fenn, azokat később tanítványai foglalták írásba. A legrégibb irat a páli nyelvű Tri-pitaka (három kosár), amely az alaptanításokat írja le. Ezek kiindulópontja az a felismerés, hogy az egész élet szenvedés, melynek oka az élethez való ragaszkodás. Akinek sikerül lemondania a vágyakról, az kiszabadul az újabb szenvedéseket hozó újjászületésekből, és eljut a Nirvánába, ami nem a teljes megsemmisülés, hanem a léten túli, szavakkal ki nem fejezhető állapot a mahajana irányzat szerint, míg a hinajana szerint csak a vágyak kialvása. Mindkét irányzat elismeri, hogy a parinirvána (teljes kialvás) után nem lehet a semmit állítani a buddháról. A buddhizmus nem tanítja a lélek egységét, a világ valamennyi jelenségét átmenetinek tartja.
A hinajana szerint az egyén külső és belső világa is egyszerű elemekre oszlik szét, amelyek azonban szigorú törvényszerűségnek vannak alárendelve. A mahajana ezzel szemben azt tanítja, hogy a világ egységes, és minden a tudat teremtménye (jógacsára), és van olyan irányzat is (madhjamika), amely e világot illuziónak, nem létezőnek, önlét nélkülinek tartja. A jógacsara filozófia alapítója Vaszubandhu, a madhjamika filozófia alapítója pedig a második században élt Nágárdzsuna.
Az i. e. 3. században Ceylonon és Nepálban, misszionáriusok térítő tevékenysége útján a 1. századtól Kínában, a 4. században Koreában és Indonéziában, Japánban a 6., Tibetben a 8., Mongóliában és a mai Oroszország egyes területein pedig az első ezredfordulótól terjedt el.
Indokínában és Ceylon szigetén a hinajana vagy theravada buddhizmus terjedt el; Kínában, Koreában és Japánban a mahajana különböző változatai (pl.:Tiszta Föld buddhizmus és az meditációt hangsúlyozó irányzat a csan (szank.:dhjana, koreai szon, japán zen)). Tibetben (és Mongóliában valamint Oroszország egyes területein) a mahajana egy speciális ága fejlődött ki (terjedt el), melyre a helyi vallás (bon) is hatással volt, és ez nem más mint a vadzsrajana. Négy fő irányzata a nyingmapák, a szakjapák, kagyüpák és a gelukpák. Őszentsége, a Dalai Láma e negyedik irányzat követője.
Szokás külön venni az Amerikában és Európában terjedő buddhizmust, bár a metafizikai tanítások nem térnek el a fentebb említett hagyományos iskoláktól, de a közösségi előírások terén megpróbálnak alkalmazkodni a nyugati életformához.
Zen
A zen kör
A zen a mahajana buddhizmust követő iskolák összefoglaló japán neve. Eredetileg Indiában gyakorolták dhyan (ध्यान) néven, ami Kínában ch'an néven vált ismertté, majd innen terjedt tovább Koreába, Japánba, és Vietnamba. A zenben a megvilágosodás elérésében különleges hangsúlyt kap a zazen néven ismert ülő meditáció. Habár sok követője pusztán testi-szellemi gyakorlásnak tartja, a zent sokan vallásnak, illetve filozófiai rendszernek tekintik.
A zen terjedése
A zen gyökerei egészen az indiai buddhizmusig vezetnek vissza, bár ott nem képezi a buddhizmus egy önálló ágát. Neve a meditáció szanszkrit megfelelőjéből ("dhyāna" (ध्यान) származik. Ez a szó a kínai nyelvbe úgy került be, mint chán (egyszerűsített ). Később, Koreában a seon, Vietnamban a thin, míg Japánban a zen nevet kapta. (Megjegyzendő, hogy a chan, seon, thien, és zen pusztán a közös kínai karakter különböző kiejtései. Tanításaik ugyan több pontban is különbözhetnek, de alapelveik azonosak.)
A hagyomány szerint a zen alapjait Kínában rakta le egy indiai buddhista szerzetes, Bodhidharma (Japánban Daruma Daishi, Kínában Da mo; Bodhidharma a Chola dinasztia harmadik hercege volt, a Kanchipuram déli részét uraló észak-indiai Chola-ág leszármazottja). Kasyapának, Buddha tanítványának 28. reinkarnációja volt. A korai források szerint i.sz. 520 körül hajózott a dél-kínai Liang királyságba, ahol kinyilatkozta, hogy az önző céllal véghez vitt jócselekedetek haszontalanok a megvilágosodás eléréséhez. Ezek után egy Luoyang melletti kolostorba vonult Észak-Kínában, ahol a legenda szerint kilenc évet töltött meditációval egy sziklafal előtt. Tanítványokat csak ezután fogadott. Később a kínai Henan provincia Deng Feng megyéjében hunyt el, a Sung-hegy Shaolin Templomában.
Később Kínában tanuló koreai szerzetesek vitték tovább hazájukba a ch'ant, amit addigra már átitatott a kínai taoizmus és kisebb részben a konfucianizmus. Koreában a seon nevet kapta (amit nyugaton néha hibásan soenként is említenek).
Fontos megjegyeznünk, hogy a ch'an, a seon, és a zen elkülönülten fejlődött hazájukban, és mára mindegyiknek önálló identitása alakult ki. Ugyan Kínában, Koreában, Japánban, és másutt is a családfák közvetlenül Bodhidharmától erednek, vitathatatlanul kialakultak hitbeli és gyakorlati különbségek.
A japán rinzai zen filozófus, Suzuki Daisetsu úgy gondolta, hogy a gyakorlás célja a satori, azaz a megvilágosodás. Ami azonban az indiai buddhistáktól igazán megkülönböztette a kínai, koreai, és japán zen buddhistákat, az a gyökeresen különböző életmódjuk volt. Indiában fennmaradt a koldulás szokása, míg Kínában a társadalmi körülmények egy kolostori rendszer kialakulását segítették elő, amiben az apát és a szerzetesek egyaránt földi feladatokat végeztek. Ilyen volt a földművelés, ácsolás, építészet, háztartás, adminisztráció, és a gyógyítás gyakorlása. Következésképpen a zen által keresett megvilágosodásnak meg kellett felelnie a mindennapok okozta frusztráció támasztotta elvárásoknak.
Az első zen pátriárkák:
-
-
-
-
-
-
A zen Japánban
Napjainkban a rinzai, a soto, és az obaku iskola létezik Japánban. A rinzai iskola szellemi alapjait a kínai Linji (japánul Rinzai) tette le, amit aztán 1191-ben Eisai honosított meg Japánban. A soto iskolát Eisai tanítványa, Dogen hozta létre, a kínai caodongot alapul véve. Az obaku iskolája pedig a 17. században jelent meg, egy Ingen nevű kínai szerzetes közvetítésével.
Néhány kortárs japán zen tanító, mint Harada Daiun és Suzuki Shunryu, éles kritikával illetik a japán zent, mert szerintük az nem más, mint üres rituálék rendszere, nagyon kevés olyan követővel, aki elérte a megvilágosodást. Állításuk szerint napjainkra majdnem mindegyik japán templom apáról fiúra szálló családi vállalkozássá vált, ahol a pap feladatai nagyrészt a temetések levezetésére korlátozódnak.
Egyes japán zen szektákat és tanítókat a második világháborúban kicsúcsosodó japán militarista nacionalizmusban vállalt tevékenységéért is ért kritika.
A zen és a buddhizmus
A zen a buddhizmus egyik ága, és mint ilyen, gyökerei mélyen Buddha tanításaiig nyúlnak, kínai fejlődésére utalnak azonban taoista és konfucianista vonásai. A zen ág önmagát a Buddha Szív Iskolának nevezi, és leszármazását egészen Buddháig vezeti vissza. Gyakran a mindennapos énekekben szerepel az iskola leszármazása, felsorolva az összes "dharma őst", és a zent továbbadó tanítókat.
A zen a buddhizmus északi ágának, a mahajanának a része. Ebből adódóan számos ponton különböznek szokásai, gyakorlatai a déli theravada ághoz képest.
A zen nyitottságának köszönhetően a nem buddhisták körében is népszerűvé vált, különösen Ázsián kívül. Még olyan jelenségekről is beszélhetünk, mint a keresztény zen ág megjelenése. Mivel a zennek nem létezik hivatalos kormányzó testülete, szinte lehetetlen bármilyen hiteles leszármazási ágat is "eretneknek" minősíteni. Az alapelv az, hogy bármilyen hiteles zen iskolának vissza kell tudnia vezetnie tanítóinak leszármazását Japánba, Koreába, Vietnamba, vagy Kínába.
AJÁNLOM AZ OLDALT
K