A hordozófelületekről általában

A kínai írás nagyon sok felületet díszíthet, illetve önmaga is lehet esztétikai érték (lehet) a felülettől függetlenül. A kínai festészetnek a legfontosabb két hordozója mégis a papír és a selyem. Annak, hogy jóval több papír alapú kép és irat maradt ránk az ókorból több oka is van. Egyrészt, és ez talán meglepő lehet, hogy a papír jóval tartósabb a selyemnél és sokkal kisebb károsodással átvészel akár évezredeket is. Másik fontos ok, hogy a papír, tulajdonságainál fogva sokkal alkalmasabb a művészetek céljára, mint a selyem A papír vastagsága és nedvszívó képessége, valamint szálszerkezete révén jóval nagyobb szabadságot nyújt a művésznek tónusok, különböző vonalvastagságok és árnyalatok használatára, mint a selyem. A selyem elsősorban vonalas szerkezetű rajzok és egyszínű foltok festésére alkalmas.

A papír általánosságban elsődlegesen növényekből vagy másodlagosan (pl. rongyból), különféle eljárásokkal felszabadított cellulózszálakból készült lap. Ebben lehetnek még különféle anyagok, elsősorban a szálak összetapadását segítő növényi nyálka- vagy ragasztóanyagok. A felhasznált növények változatosak. Elsősorban a hosszú és nagyon vékony, fehér színű cellulózt adóakat részesítik előnyben. A felhasznált növényeket szintén hagyományként tartják számon. Megvannak a japán és kínai hagyományos papírnövények.

A kínai és japán papír

A kínai papír a hagyomány szerint Caj Lun találmánya, aki a.sz. 100 körül élt, azonban találtak ennél régebbi papírt is.
Nálunk általánosan "rizspapír" néven emlegetik a Távol-Keleti papírokat. A valóság az, hogy bár elvétve és kis mennyiségben valóban jelen van a rizsszalma, mint alapanyag a papírkészítésben, azonban nem számottevő. A jobb minőségű papírokat részben bambuszrostból, részben egyes fák háncsrostjaiból nyerik. Egyik ilyen növény a papíreperfa (kínaiul chu³) amely fontos alapanyag. Ez nálunk is előfordul ültetett díszfaként.

A leghíresebb kínai papír azonban a Xuanzhi, vagyis xuan (e.kb. "hszüen") papír, amelyet tradicionálisan az Anhui tartománybeli Xuanchengben állítanak elő. Ez a kínai merítéses technikával előállított egyik legfinomabb papír. Nagyon vékony rostokból áll, egyenletes szálelosztású. Hagyományosan ez a legjobb alapanyaga a kalligráfiának és festészetnek kínában. Leginkább a cigaretta papírjához hasonlítható az európában ismert papírok közül. Pontos elkészítésének egyes részletei, bár nem titkosak nem hozzák nyilvánosságra. Alapanyaga az angolul Wingceltis-nek, azaz magyarul kb. szárnyas ostorfának nevezett fa (Pteroceltis tatarinowii), a Szilfafélék (Ulmaceae) családjának tagja. Nálunk ez a fa nem fordul elő.

Mind ennél, mind a papíreperfánál és a japán papíroknál, a papírkészítéshez a vékony, 1-3 éves vesszők fehér háncsát használják fel cellulóz kinyerésére. A következő ábrán egy hároméves vessző keresztmetszete látható.
A legbelső, A rész laza bélszövet, ezután következik az ún. farész (B), amin megfigyelhető az évek számának megfelelően a három évgyűrű. Ezt a farészt a vékony, kékkel jelölt osztódó sejtekből álló kambium hozza létre, ahogy a fa növekedése közben kifelé haladva mintegy "maga mögött hagyja" a farészt. Ugyancsak a kambium hozza létre a C-vel jelölt háncsréteget. Ez a kambiumhoz képes mindig kifelé van, az mintegy "tolja" maga előtt kifelé. A hácsból jön létre annak elhalásával és átalakulásával a kéreg (D).
A papírkészítéshez, mint említettem, mindig a háncsréteget használják fel, ami a vessző fiatal korában (1-3 évesen) még  arányaiban sok cellulózt tartalmaz és viszonylag vékonyabb rostokból áll és könnyen elválik a belsőbb rétegektől.

Sok fiatal ágat úgy nyernek, hogy az először elültetett fát hagyják növekedni legalább 5 évig, aztán erősen visszavágják. Ennek eredményeképpen  a fa a tövénél sok sarjat hajt, amelyek együtt hosszú vesszőkként növekszenek (Az elv hasonló, mint a kosárfonó fűz esetében)

A papír készítése

A vesszőket a kellő időben aztán levágják és megszárítják. Levágásra leginkább a lombhullatás utáni időszak alkalmas a fagyok beállta előtt. A megszáradt vesszőket felvágják azonos (kb fél-1 méteres) darabokra, majd összekötözik és gőzölik. A gőzölés hatására a hosszában bemetszett kéreg a vesszőről a hánccsal együtt könnyen lehúzható.
Ezután kézi munkával eltávolítják a háncsot a kéreg belső felületéről, majd áztatják és mossák

A különválasztott háncsot ezután lúgos oldatban főzik. Erre a célra általában szóda vagy ritkábban nátronlúg oldatát használják. Ettől a cellulózrostok közötti nem cellulóz természetű anyagok elbomlanak. A lúgot kimossák az anyagból, ám ilyenkor a cellulóz között még marad más anyag is, ami a színét rontaná vagy a minőségét. Ezért a rostokat mossák, általában patakvízben, ami ilyenkor (december-január környékén) a legtisztább víz. A megmosott rostokat ütögetéssel választják szét, majd vízben eloszlatva papírpépet készítenek.

A papírpéphez előzőleg hozzáadnak gyökerekből vagy bizonyos növényi levelekből kiáztatott nyálkás, nagy vízfelvevő képességű anyagot is, amelynek szerepe, hogy a papírlap száradása után összeragassza a cellulózrostokat és ezzel megakadályozza, hogy az elemi szálak kiálljanak a papírból és a papír szotfoszoljon.
Ezután következik az a lépés, ahol a papír elnyeri a formáját: a merítés. A pépet egy nagy kádba öntik, majd abből egy sűrű rácsos bambuszkerettel merítenek egy lapnyi mennyiséget. Ezt kézzel rázogatják, hogy a pép egyenletesen eloszoljon rajta, majd kiemelik a kádból. A cellulózszálak fennmaradnak a rácson, míg a víz lecsorog, és a szálak először a saját súlyuknál fogva enyhén összetömörödnek. A vizet ezután hagyják lecsöpögni, és amint a papír állaga lehetővé teszi, leemelik azt a keretről. Több ilyen nyers lapot egymásra nelyeznek, majd az egészet egy kézi préssel addig nyomják, amíg a víz nagy része eltávozik a szálak közül. A rostok szerkezete és a víhez adott nyálkaanyag tulajdonságai miatt a lapok nem ragadnak egymáshoz, hanem a préselés után leválaszthatók egymásról.
A kész lapokat általában kövekre fektetve a napon szárítják, hogy annak sugarai tovább fehérítsék a kész papírt.

Bambuszból készített papír esetén nem háncsot hanem a zúzott szárat használják, egyébként az eljárás hasonló.

A japán papír
 

A japán papír készítési elve megegyezik a kínaiéval, minősége is hasonló, bár a xuan papír minőségét nem éri el. (A japánok szerint eléri, a kínaiak szerint nem)

A japán papírok alapanyagaiként három növényt használnak. A kozo nem más, mint a papíreperfa (Broussonetia papyrifera) az Eperfafélék (Moraceae) családjából, ez kínában is elterjedt papírnövény, mönnyen termeszthető a kínai papírnál említett módon.
A másik két papírnövény sokkal inkább a japán papírkészítés alapanyagaként ismert. Egyik a mitsumata, melynek neve "háromfelé ágazó"-t jelent, latin neve az Edgeworthia chrysantha, valamint a ganpi (Wikstroemia sikokiana), amelyből a legfinomabb japán papír készül. Mindkét növény a Boroszlánfélék (Thymelaceae) család tagja.
A ganpiból készült papír a legritkább és legértékesebb, mivel azon túl, hogy a minősége a legjobb, a ganpi gyakorlatilag nem vagy alig termeszthető mesterségesen

Japánban divat, hogy az egyes papírfajtáknak érdekes és egzotikus neveket adnak. Ilyen például az Unryu, ami "Felhősárkányt" jelent

A kalligráfia egyéb hordozófelületek

A papír mellett a selyem is fontos alapanyag a kínai festészetben. A papírral ellentétben ez nem növényi anyag, hanem állati eredetű, eperfa lombján nevelt selyemlepke (Bombyx mori) bábjának burkolatát alkotó rovarfonál. Ez összetételét tekintve hasonló a pókfonálhoz, azaz szálas (fibrilláris) szerkezetű fehérje. Egy selyemgubó általában 300-900 méternyi(!) selyemfonalat tartalmaz feltekerve, ami kézi munkával takartek és szőttek az ókorban. Ma már automata selyemgombolyító gépek is képesek elvégezni azt a munkát.

Mivel a selymen a papírhoz hasonlóan fut a festék és a tus, ezért a festésre szánt selymet szinte mindig enyvezik, amitől a tust kevésbé képes felvenni, így az kevésbé fut szét a szálai közt. Ugyanezt gyakran a papírokkal is elvégzik.

Szintén hordozófelületet jelenthetnek a kalligráfia számára a falak, vagy természetes objektumok. Ilyen kalligráfiák gyakoriak kínai, japán, koreai templomok bejáratain, emlékműveken, köveken vagy sziklákon.
Előfordul, hogy a falakon látható kalligráfiák pusztán a díszítést szolgálják. Van azonban olyan eset, amikor hivatalos épületeken vagy cégek homlokzatain a nyomtatott formájú írásjegyek helyett kalligrafikus, kézzel írt írásjegyek másolatait helyezik el. Ilyet több helyen látni magyarországon is, például kínai éttermek vagy üzletek feliratain. Ennek oka talán, hogy amíg európában a nyomtatott betű jelenti a kidolgozott, hivatalos stílust és a kézírás inkább játékos, rosszabb esetben szegényes benyomást kelt, addig a kínai és a hatását átvett egyéb kultúrákban sokkal nagyobb becsülete van a szépen kidolgozott kalligrafikus kézírásnak.